41. fejezet...

Sziasztok! Szeretnélek megkérni titeket, hogy legyetek szívesek, írjatok egy komit!
Szerintem nem kérek sokat.. Szóval 1 komi után hozom a részt. Mielőtt ide költöztettem volna a blogot, 114 komit kaptam összesen a 41 részhez+6szövegelésemhez. Remélem, tetszik a blog, és várom a kritikákat. Köszi! :))



-Nézzétek.. Ugye egyre híresebbek vagyunk, és leszünk, és...-nem fejezte be. Ha Lou nem tudja elmondani, akkor az már nem kis dolog.


-Mondjátok már!-elég kétségbeesetten csendült fel a hangom. Éreztem, hogy a szemeimben egyre csak gyűlik a könny.


-És el kell mennünk Amerikába. Ez még nem is lenne gond, de... de 2 hónapig ott kell lennünk. Minimum..


Egyszerűen egy hang sem jött ki a torkomon, csak bámultam végig a srácokon, akik mind szomorú képet vágtak. Ránéztem Molly-ra, aki a sírás szélén állt, hiszen világos, hogy mi itt maradunk, és minimum két hónapig nem láthatjuk őket. Amikor úgy éreztem, hogy a hatalmas gombóc a torkomban kezd elmúlni, összeszedtem magam, és megkérdeztem:
-És mégis mikor kell mennetek?


Zayn odajött hozzám, leguggolt elém, megfogta a kezem.


-Szeptember végén-válaszolta.
Szemében láttam kalandvágyat, de ugyanakkor megbánást is. Mélyen egymás szemébe néztünk, majd lágyan megcsókoltuk egymást. Csókunk befejeztével Molly-ra néztem, aki már Harry előtt állt, és szorosan egymáshoz bújtak.


...


Már Zayn-nel kettesben voltunk a szobájában, de nem volt a szokásos a hangulat. Egyikünk sem tudott megszólalni, én csak magamban kerestem a megoldást, hogy mégis hogy tudnánk velük menni. Sajnos be kellett látnom, hogy ez lehetetlen. Most kezdődött a suli, muszáj itt maradnunk. Zayn szorosan vont magához, majd mélyen egymás szemébe néztünk. Már több dolgot láttam csillogó szemeiben, többek közt vágyat és szenvedélyt is. Csak álltunk a szoba közepén, szorosan ölelve egymást. Nem akartam, hogy véget érjen a pillanat. Itt akartam maradni vele örökre.


-Nem akarom, hogy elmenjetek-gördült ki az első könnycsepp a szememből.


-Ne sírj, Kicsim! Minden rendben lesz. Hidd el, ha tehetném itt maradnék veled, de sajnos muszáj.


-És anya tud róla?


-Nem-hangzott a válasz, de nem nézett a szemembe.


-Az igazat kérem.


-Na jó, igen, tudja.


-És mikor derült ki?


-Két napja.


Már elég késő volt, Molly-val úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk. Elköszöntünk a srácoktól, és elindultunk.


...


-Miért nem szóltál?-kérdeztem köszönés nélkül anyától.


-Miről?


-Arról, hogy a fiúknak Amerikába kell menniük.


-Nem akartam elrontani a kedved, és megígértem nekik, hogy engedem, hogy ők mondják el. Haragszol?


-Nem, nincs miért haragudnom. Viszont ez most nagyon rossz hír nekem, nem tudom, hogy fogom kibírni.


-Dehogynem! Erős vagy! Sok mindenen keresztül mentél, ez sem lesz másképp.


-Legyen igazad!


Felmentem a szobámba, és a zuhany alá álltam. Fogalmam sincs, mennyi ideig lehettem alatta, csak a telefonom hangjára figyeltem fel, sms-em jött. Megtörölköztem, felöltöztem, és megnéztem, ki írt. Anne.
„Szia! régen halottunk felőled. mi van veled?? sosem írsz sms-t, netre se jársz, tudom, időeltolódás, de totál el vagy tűnve.. hiányzol! puszi <3”


Nem volt kedvem visszaírni neki, de felmentem twitterre, és írtam neki egy levelet, ami eléggé hosszúra sikeredett. Mindent leírtam benne, az elmúlt pár hét történéseit, azt, hogy a fiúk mennek megint Amerikába, talán találkoznak is majd velük, hiszen elég sokáig lesznek ott, és gondolom, mennek LA-be is. Miután leírtam minden fontosabbat, lecsuktam a laptopot, és próbáltam elaludni, ami kb. 1 óra forgolódás után sikerült csak.